A filmeket szélsõséges nagy kihagyások után készítõ Malick révbe ért. Az õrület határán rendezõje – egyesek szerint mivel ezúttal a szokásosnál is személyesebb ihletésû történettel operált – eddigi leggrandiózusabb alkotását tette le az asztalra, melyben egy ötvenes évekbeli amerikai család életét egészen a prehistorikus idõkig visszavezetett képekkel kiegészítve tárja elénk.
A linearitást és a közérthetõséget rögtön az elején el is felejthetjük, amikor mindenfajta átvezetés nélkül nyerünk bepillantást egyaránt a jelenbe (Sean Penn rövid, ám annál emlékezetesebb szerepe), a család elõzõ évszázad közepén kibontakozó életébe és a dinoszauruszok korába. Közben viszont platóni rendíthetetlenséggel sorjáznak egyre a kérdések, a vigasztalhatatlanságról és istenokolásról árulkodó, elvesztett fiút sirató panaszos sóhajok. Már a felvezetõ idézet is feleleveníti, de a film során is felbukkan Jób története, akinek hite bár rendíthetetlen volt, Isten mégis folyamatos sorscsapásokkal tette próbára, hogy az minket is kétségek közé taszítson, és megkérdõjelezze elõttünk a valós isteni kegyelemben való részesülést.
Miként az apa (Brad Pitt) is megoszt nézõt és gyermekeit egyaránt: a vasszigorral nevelõ férfi bár láthatólag nagyon szereti fiait, mégsem képes érzelmeit kimutatni, szemben a családanyával (Jessica Chastain), akinek gyengédsége némiképp enyhülést hozhat a gyermekek életében.
A metaforákkal jócskán átitatott mûben így szembekerül természet és isteni kegyelem, megbékíthetetlenség és feloldozás, egyetemes szeretet és a keménykezû irányításban gyûlöletet látás, az apai istenkép és az anyai oltalom, hogy aztán az ellentétek egy monumentális megbékélés-jelenetben olvadjanak egybe, miként a bennünk élõ örök nyugtalanság is feloldódik a végére a világmindenség rendjében.
És a filmben ugyan kozmikus méreteket öltõ jelenségek sorjáznak egymás után, mégis leginkább az emberi lépték és a mi világunkban meglévõ közösségi értékek lesznek azok, melyek végül a kiutat jelentõ egyedüli lehetõségként
sejlenek fel elõttünk.

Érdemes szót vesztegetni a film zenei oldalára is, Malick erre mindig nagy hangsúlyt fektetett: ezúttal Bach, Haydn és Brahms darabjai erõsíthetik az alkotás komoly mondanivalóját, és a dallamok sokszor hangsúlyos szerepet is vállalnak a kívánt atmoszféra megteremtésében.
Bár Pitt karaktere a Harcosok klubjában még úgy vélte, az apában istent keresõ nemzedék annak lelépésekor annyit tanulhatott meg, hogy Isten talán mégsem szereti õt, itt szemmel láthatólag mégsem vonhatunk le ilyen következtetést a film után. Mert bár sokszor épp az ellenkezõje tûnik bizonyítottnak, Õ mégis ott van minden tárgyban és emberben, fában és levegõben, az egész teremtett világban, hogy a soha oda nem dobható érzésekben fényeskedjék nekünk az idõk végezetéig.